Emlékezés az 1000 éves Gerencsér fazekasfalura 

Németh Tibor, néprajzkutató, helytörténész 

Szeged-Bakonytamási 

Bakonytamási Község Önkormányzata régi szándékát váltotta valóra 2009. október 17-én, amikor megemlékezést tartott, és több szervezet (Veszprém Megyei Önkormányzat, Bakonyerdő Zrt. Bakonyszentlászlói Erdészete, Az Elpusztult és a Pusztuló Magyar Falvakért Egyesület) támogatásával emlékhelyeket alakított ki a közigazgatási területén elhelyezkedő hajdani Gerencsérpuszta tiszteletére.

Az ünnepség idei aktualitásához tudni kell, hogy Könyves Kálmán 1109-ben, tehát éppen 900 éve erősítette meg Szent Istvánnak a veszprémvölgyi apácakolostort megalapító oklevelét. A szóban forgó Gerencsér pedig egyike volt annak a kilenc falunak, amelyet első királyunk az apácák birtokába rendelt. Felmerülhet a kérdés, vajon a szervezők miért nem az adománylevél kibocsátásának 1000. évfordulójára időzítették megemlékezésüket? Ennek magyarázata az, hogy csak másolatokban maradt fenn, melyekben viszont nem szerepel az eredeti keltezés. Vonatkozásában így az egyetlen biztos dátum a hiteles másolat 1109. évi kiadása.

Gerencsér jelentősége azonban az oklevél koraiságának és a birtokadományozások Árpád-kori gyakorlatának összefüggésében érthető meg igazán. Az adományozott falvakban ugyanis azonos tevékenységre szakosodott szolgálónépek laktak, akik előállított javaikkal látták el a birtokos háztartását. Ennek a rendszernek kialakult a maga névtani vetülete is, hiszen a falvak neveiket a bennük végzett tevékenységről nyerték, így jöttek létre az olyan helységnevek (esetenként elő- vagy utótaggal), mint például a Kovácsi, a Takácsi, a Szakácsi stb. Közéjük tartozik Gerencsér is. A magyarba valamely szláv nyelvből bekerült szó jelentése ’fazekas’ vagy ’fazekasok’, innen tudható, hogy itt ilyen ipart űző lakosság élt és dolgozott. A fentieknek megfelelően István király veszprémvölgyi alapítólevelének ez az említése a fazekas mesterségre utaló első írásos nyom a Kárpát-medencében.

Erre, az 1000 évesnek méltán nevezhető örökségre való emlékezés a Bakonytamásitól 3 km-re fekvő, és az 1970-es évek közepére elnéptelenedett Gerencsérpuszta határában kezdődött, ahol körülbelül száz fő gyűlt össze a kialakított emlékhelynél. Közöttük nagy számban voltak a még élő gerencséri lakosok és leszármazottaik, főként a környező falvakból, valamint meghívott vendégek az ország számos pontjáról: Budapestről, Miskolcról, Nádudvarról, Szegedről, Veszprémből. Az emlékezőket az egyik szervező, Németh Tibor köszöntötte, ezt követően a puszta egykori birtokosának, a bencés rendnek a képviseletében Halmos Ábel bakonybéli perjel szentelte fel az önkormányzat által állított fakeresztet. A kereszthez a bakonyszentlászlói erdészet készíttetett egy emléktáblát, ennek kapcsán Tátrai Gábor erdészetigazgató szólt az egybegyűltekhez. Kiemelte: működési területükön nemcsak a természeti, de a kulturális értékekre is igyekeznek figyelmet fordítani, így egyáltalán nem érte őket váratlanul a felkérés. Mindeközben a bakonytamási Napsugaras Ősz Nyugdíjas Klub dalai színesítették a műsort, Muhari Lászlóné klubvezető pedig az alkalomra írt, szívbemarkoló versét mondta el.

A program ezután már Bakonytamásiban, a Gerencsérre vezető út közelében felállított emlékműnél folytatódott. A Himnusz eléneklése után Németh Károly polgármester köszöntőjében párhuzamot vont a Gerencsér pusztulását okozó folyamatok és a jelenlegi vidékpolitika között, ugyanakkor reményét fejezte ki a helyzet jóra fordulása iránt. Dr. Blazovich László, Az Elpusztult és a Pusztuló Magyar Falvakért Egyesület elnöke, egyben a rendezvény fővédnöke a települések koronként változó sorsáról beszélt. Üdvözölte azt a tendenciát, hogy a lakosokban erősödik az igény a helyi múltra utaló emlékek létrehozására, amit jól példáz, hogy fiatal egyesületüknek immár ez a tizedik emlékműállítása. Fazekas Ferenc, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége Fazekas Szakmai Bizottságának elnöke a hazai fazekas szakma köszönetét tolmácsolta a szervezők felé. Rámutatott: habár a fazekasok eltűntek Gerencsérről, de emlékezetük most már fennmarad. Ahogy az agyag is örök, hiszen ma ugyanúgy szerepet játszik életünkben, mint évszázadokkal korábban, még ha megjelenési formái változtak is. Miután e két utóbbi tisztségviselő leleplezte az emlékművet, Leitner Pál állandó diakónus felszentelte azt, majd Páll Lajos: Az anyag dicsérete című versét Borsné Gajdacsik Krisztina mondta el. Az alkotás különben egy 10. századi, díszítés nélküli, címerrel ellátott gabonatároló hombárt mintáz. Készítője Wittmann Ildikó budapesti illetőségű, Bakonytamásihoz kötődő szobrász-restaurátor. Az avatás folyamán még koszorúzott a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület, Az Elpusztult és a Pusztuló Magyar Falvakért Egyesület, a Vöröskereszt helyi szervezete, végül a helyi önkormányzat. Utoljára a Szózatot énekelték el a résztvevők.

Az ünnepi alkalom harmadik, befejező szakaszára a kultúrházban került sor, ahol előadásokat hallhattak az érdeklődők. Elsőként Blazovich László beszélt mindazokról a feltételekről, melyek a középkorban a települések kialakulását lehetővé tették, majd néhány gerencséri vonatkozású oklevélből idézett. Ezt követően Érszegi Géza vázolta István király veszprémvölgyi oklevelének ma ismert hátterét és kutatásának buktatóit, miközben a közönség kézbe is vehette az oklevél nemesmásolatát. Fazekas Ferenc a népi kerámiák funkcióiról, koronkénti megítéléséről, mai reneszánszáról és a kárpát-medencei fazekas központokról ejtett szót, míg Németh Tibor Gerencsér történetének 1526 és 1945 közötti főbb jellegzetességeiről tartotta előadását. A legnagyobb figyelmet alighanem Kovács Ferenc gerencséri születésű akadémikus kapta, aki meghatódva mondott köszönetet a régi játszótársakkal való találkozás lehetőségéért, és változatlan hangulatban idézte fel gyermekkori emlékeit. Ezt követően immár kötetlenül, bor és pogácsa mellett folytatódott a Gerencsérről elszármazottak találkozója.

Gerencsérpusztát ma már nem jegyzik a közigazgatási nyilvántartások. Jóllehet neve jelzővé degradálódva fennmaradhat térképek lapjain a „Gerencséri-erdő”, „Gerencséri-árok”, „Gerencséri-meggyes” stb. földrajzi nevekben, ennél mégis fontosabb, hogy halottak napján máig pislákol egy-egy gyertya temetőjének emberöltőnyi idő óta odahagyott sírjain. Ez azt bizonyítja, hogy az elmúlás, itt elnéptelenedés sokkal összetettebb dolog, mint amit egy száraz statisztikai adat képes volna a maga valójában kifejezni. Gerencsér még mindig él, csak létezési formája változott meg. Él mindazoknak a szívében, akiket egy emlék hozzá fűz, akik alkalmanként kilátogatnak oda, és virágot, mécsest helyeznek hozzátartozóik, ismerőseik sírjára. A megemlékezés szervezői az évforduló kapcsán az effajta megnyilvánulásoknak kívántak szélesebb teret biztosítani, amikor a régi gerencsériekre való emlékezést összekapcsolták a település kevésbé ismert mesterségtörténeti jelentőségének tudatosításával. Igyekezetüket tárgyiasítva olyan kultuszhelyeket teremtettek, ahova önbecsülésük, azonosságtudatuk erősítéséért a még élő lakosok, de a hazai fazekas szakma képviselői is mindenkor fordulhatnak.